Gerilla-hadviselés

A gerilla-hadviselés^[1] olyan katonai módszer, amely során kis létszámú, mozgékony, fegyveres csoport meglepetésszerű támadást hajt végre nagyobb létszámú és emiatt általában kevésbé mozgékony katonai egység ellen. A gerilla-hadviselést alkalmazó csoportok rendszerint kihasználják az általuk jól ismert terület adottságait, és ezért védelmi pozícióban rendezkednek be. Ezzel arra kényszerítik az ellenséget, hogy azok egy számukra kevésbé ismert terepen mozogjanak. Fontos, hogy nem elsősorban az anyagi, hanem inkább morális kárt szeretnek okozni.^[2]

Leírása

A gerilla-hadviselés jellemzően a fegyveres ellenállók vagy milicisták^[3] által, hagyományos hadseregek ellen alkalmazott taktika. Nem keverendő össze a kisebb létszámú reguláris katonai alegységek által végrehajtott katonai műveletekkel.

A gerilla szó a spanyol guerra (’háború’) szóból ered. Az -illa kicsinyítő képzővel körülbelül a ’kis háború’ kifejezést jelenti. A félszigeti háború a napóleoni háborúk egyik szakasza, ami során a Grande Armée marsalljai elfoglalták az Ibériai-félszigetet, de a franciabarát hatalmat nem tudták stabilizálni az elégedetlen spanyolok és portugálok miatt, akik a partraszálló britek (Arthur Wellesley, Wellington hercege) támogatásával fegyvert fogtak az önrendelkezés kivívásáért.^[4] Ezen harci egységek a guerrilla-k, férfi tagjai a guerrillero-k, női tagjai a guerrillera-k.

A hadviselés ezen formája a 20. században teljesedett ki. Az első meglepetés 1920-ban következett be, amikor a felkelő írek vereséget mértek az angolokra. Ez volt eddig az első alkalom amikor győzedelmeskedett ilyen fajta harc. Ez egy mérföldkő volt. A gerilla-hadviselés mestereinek bizonyuló oroszok, lengyelek és olaszok nagyon megnehezítették a megszállók dolgát. Mao Ce-Tung a kínai-japán háborúban, illetve a japán által megszállt kínai területeken sajátította el pusztító fogásait.A gerillataktikákat nagyban fejlesztette a kubai forradalom. Az eztután következő algériai háború is segítette a gerillaelméletek fejlődését. Majd ezután jött egy hatalmas mérföldkő, a Vietnámi háború. Itt hatalmasat fejlődtek az elméletek és a tapasztalatok is pozitívak voltak. Érdemes megemlíteni Che Guevara Bolíviai vagy Kongói próbálkozásait, mert azok például teljes kudarcok voltak. 1979-ben a Szovjetunió megszállta Afghanisztánt. Itt jött a szovjet-afgán háború amelyben a mudzsahedin gerillák súlyos anyagi és morális veszteségeket okoztak a Szovjet hadseregnek. 1994-ben kitört az első csecsen háború. Hivatalosan Oroszország megnyerte a háborút, de gyakorlatilag nem. A morális és az anyagi veszteségek túl nagyok voltak az ügyhöz és annak sikeréhez képest. Tehát kudarc. A 2001-es amerikai-afgán háború se hozott több eredményt, a különbség annyi volt, hogy most a Tálibok ellen kellet harcolni. Itt is kudarcot vallott a beavatkozás. Ezek a példák is mutatják, hogy ha éppen a szülőföldjük felszabadítására esküsznek föl a gerillák, akkor a legtöbb esetben sikerrel járnak.

Nagy gerillamozgalmak a 20. században

A gerillamozgalmakat 4 kategóriába lehet sorolni:

1. Nemzeti (jobboldali (legtöbbször))
2. Vallási (fundamentalista iszlám, szélsőséges keresztény, ultra-cionista zsidó, stb.)
3. Szeparatista (Etnikai, törzsi, stb.)
4. Honvéd (esetek többségében nincs konkrét politikájuk a megszállók kiűzésén kívül)
5. Terrorista(szerű) (főleg iszlám szervezetek, de van másféle is)

A gerilla-hadviselés jelentősebb képviselői: Mao Ce-tung, Abd el-Krim, Thomas Edward Lawrence, Võ Nguyên Giáp, Josip Broz Tito, Michael Collins, Che Guevara, Carlos Marighella, Szun-ce.

Jegyzetek

Kapcsolódó szócikkek

• Napóleoni háborúk
• Gerillamarketing

Partizán

• Átvihetők-e az aszimmetrikus hadviselés tapasztalatai?
• Felderítés és negyedik generációs hadviselés (Felderítő szemle 65.o)