Orosz formalizmus

Az orosz formalizmus a 20. század egyik legjelentősebb irodalomelméleti irányzata volt.

Az első dátum a formalizmus történetében 1914. Ekkor jelent meg Viktor Sklovszkij: A szó feltámasztása című elméleti írása a futurista költészetről. Az orosz formalizmus végét is Sklovszkijhoz kötik, 1930-ban olyan publicisztikája jelent meg, melyben korábbi elveit megtagadja.

A formalizmus két kör találkozásai és vitái során alakult ki, a szentpétervári Opojaz-csoport és a Moszkvai Nyelvész Kör között. A moszkvaiak elsősorban nyelvészek voltak, legjelentősebb alakjuk Roman Jakobson. A szentpéterváriak irodalom-szakos egyetemisták voltak, közéjük tartozott Sklovszkij, Borisz Eichenbaum, Oszip Brik és Jurij Tinyanov.

Az irányzatot 1923-tól kezdve folyamatosan érték támadások és bírálatok (pl.: Trockij: Irodalom és forradalom). 1930-ban az irányzat (Sztálin hatalomra jutásától nem függetlenül) megszűnt. Mégsem maradt folytatás nélkül. Még 1920-ban Jakobson ugyanis Prágába költözött, s 1926-ban támogatásával megalapult a Prágai Nyelvész Kör olyan tagokkal mint Jan Mukařovký és N. S. Trubetzkoy. Roman Jakobson munkatársa ekkoriban René Wellek volt, akivel később Amerikába távoztak. A formalizmus, bár véget ért, az irodalomtörténet fontos részét alkotja.

Irodalomfelfogásuk

A formalisták művészetelméleti problémákat akartak megoldani, hogy az egész művészettudományt birtokba vehessék. Fellépésük kezdeti átütő sikere annak volt köszönhető, hogy az akadémikus tudomány halott volt.^[1] Elvetették a pozitivista és filozófiai-esztétikai feltevéseket, de nem a módszereket tagadták meg, hanem a különböző tudományok elvtelen összenövését. Ezt a célt Jakobson fogalmazta meg.

A nyelvészetre orientalizálódtak. Szerintük a költői nyelv nemcsak képek nyelve. A hangok ugyanis a versben semmiféle kapcsolatot nem tartanak a képpel, önálló nyelvi funkciójuk van. Ezzel kezdődött meg a kritikus zsurnaliszták és a formalisták harca, mely egyben két nemzedék összecsapása is volt. A formát nem puszta eszköznek (az ő megfogalmazásukban edénynek) tekintették, amibe beleöntik a tartalmat. Az irodalmi alkotást tételeik igazolására alkalmazták.

Sklovszkij A szó feltámasztása című írásában leszögezi:

• A forma érzékelhetősége művészi befogadás specifikus jellemzője, vagyis az irodalmi mű befogadásakor a formát éljük át.
• A prózai és a költői kép különbségét abban látják, hogy a költői kép ún. fogás.

Hogy igazolják magukat, fogalmaikat alkalmazniuk kellett az irodalomtörténetre is. Sklovszkij a fogás mellé bevezette a motiválás fogalmát. A szerkezeti fogások jelentőségét mutatták be, az összes többit mint motivációt félredobták. Don Quijote alakjában (és magában a regényben) a fogás és a motiváció még nem forrt össze, ezért novellaszerű a mű ‑ szerintük.

A kritikus zsurnaliszták mellett a szimbolisták is támadták a formalistákat, mert a formalisták ragaszkodtak vers és próza szigorú elkülönítéséhez (a szimbolisták e kettő egybemosására törekedtek). A próza hagyományhoz kevésbé van kötve az ő felfogásukban. A vers alapvető fogalmai, mint a metrum és ritmus azonban megvilágítatlan maradtak. A mondat vált a szöveg fő részévé, a stílusokat a szókincs alapján különítették el. Azt hangoztatták, hogy a nyelv a metrum betartása nélkül is versként hangozhat.

Foglalkoztak az irodalmi fejlődés kérdésével is. A tartalomként értelmezett forma állandóan változik, a fejlődés ezért csakis tökéletesedés lehet. Ezzel az irodalomtörténetet feleslegesnek nyilvánították.

A formális módszer fejlődési mozzanatai és céljai Eichenbaum szerint

• Költői és gyakorlati nyelv kezdeti szembeállítástól eljutni a gyakorlati nyelv fogalmának funkció szerinti differenciálásához, elkülöníteni a költői és prózai nyelvet.
• Forma fogalmától a fogáson át eljutni a funkció fogalmáig.
• A metrummal szembeállított ritmust sajátos nyelvi formaként értelmezni.
• A cselekmény mint szerkezet fogalmától a motiváció fogalmán át eljutni a formaképző domináns elemig.
• A fogás egységes voltának meghatározásától eljutni a fogás funkció szerinti differenciálásához.

Magyarul olvasható kötetek

• Lenin stílusa. Tanulmányok; ford. B. Fejér Gizella et al., bev. Csehi Gyula; Kriterion, Bukarest, 1971 (Téka)^[2]
• Viktor Zsirmunszkij: Irodalom, poétika. Válogatott tanulmányok; vál. Nyina Zsirmunszkaja, ford. Brodszky Erzsébet et al.; Gondolat, Bp., 1981
• Borisz Eichenbaum: Az irodalmi elemzés; ford. Bálint Judit et al., tan. Follinus Gábor, jegyz. Könczöl Csaba; Gondolat, Bp., 1974
• Viktor Sklovszkij: A széppróza. Vélemények és fejtegetések; ford. Lányi Sarolta; Gondolat, Bp., 1963
• Jurij Tinyanov: Az irodalmi tény; vál. Könczöl Csaba, ford. Réthy Ágnes, Soproni András, jegyz. Bakcsi György; Gondolat, Bp., 1981
• Vlagyimir Propp: A mese morfológiája; ford. Soproni András; Gondolat, Bp., 1975
• Vlagyimir Propp: A mese morfológiája; ford. Soproni András; 2. jav. kiad.; Osiris-Századvég, Bp., 1995 (Osiris könyvtár. Folklór)
• Jakobson Roman–Lotz János: Két tanulmány / Egy versrendszer axiomatikája a mordvin népdalok alapján / Megjegyzések a francia fonéma-rendszerről; ford. Petőfi Sándor János, Szépe György; Akadémiai, Bp., 1968 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai)
• Jakobson Roman: Hang – jel – vers; összeáll., utószó Fónagy Iván, Szépe György, ford. Barczán Endre et al.; Gondolat, Bp., 1969
• Jakobson Roman: A költészet grammatikája; vál., szerk. Fónagy Iván és Szépe György, utószó Fónagy Iván, ford. Albert Sándor; Gondolat, Bp., 1982
• Ligyija Ginzburg: A lélektani próza; ford. Sebes Katalin, Heuduska Dorottya; Gondolat, Bp., 1982

Jegyzetek

Források

• Bevezetés az irodalomelémletbe, Osiris Kiadó, Bp, 1999, szerk. Ann Jefferson és Davis Robey
• Borisz Eichenbaum: Az irodalmi elemzés, 1974